Vendégblogger: Dóri, a nem alkotó, de vállalkozó

Mákgubó felkért, hogy vendégbloggerként írjam le, hogy miből lett a cserebogaram. Régóta agyalok rajta, hogy hogyan is tudnám összefoglalni mindazt, ami az elmúlt másfél-két évben történt velem. Már az időbeni behatárolás is nehéz, mert habár hivatalosan ’csak’ nyáron lesz két éve, hogy minden erőmmel azon vagyok, hogy a frissen indított vállalkozás jól szuperáljon, de azért ez mégis egy hosszabb folyamat végpontjaként alakult így. Hoztam egy döntést és otthagyom a jól fizető, biztos kis állásomat és helyette saját vállalkozásba kezdtem. Ráadásul szakmát is váltottam! Nehéz megfogalmazni, hogy hogyan sikerült egy ötletből valós és működő vállalkozást kovácsolni, de azt hiszem, ezt várja tőlem Mákgubó. Legalább is remélem, mert receptet nem tudok adni, csak saját tapasztalatokról írni és esetleg inspirálni mindazokat, akik még nem merték meghozni a döntést.

Szeretném előre leszögezni, hogy én nem vagyok alkotó, művész, még csak hobbi kreatívkodó sem (sajnos), a ruhákat, amiket árulok nem én tervezem, nem én szabom-varrom. Én csupán csak kézben tartom a dolgokat, ötletelek (vagy álmodozok?), tervezek, szervezek, megvalósítok. A ruhák pedig valamelyest különlegesek, mert kismamaruhákról van szó, de ezek milyenségéről nem szeretnék külön bekezdést kezdeni, itt meg tudjátok nézni.

Az első kérdés mindig az, hogy miért kezdtem bele. Voltaképpen személyes okok vezettek oda, hogy egy irracionálisnak tűnő döntést meghozzak: feladtam a biztosat a teljes bizonytalanért. Sokan vészmadárkodtak, sokan nem bíztak bennem, a kereskedelem nehézségeivel riogatta. De én hittem, hogy jó, sőt, jobb lesz ez így. Most meg – két év távlatából – tudom, hogy életem egyik legjobb döntése volt a váltás. A váltásra azért volt szükség, mert amikor anya lettem, a prioritások igencsak megváltoztak, és ami addig esetleg jónak bizonyult, kisgyerekes anyaként már nem volt az. Már nem volt pálya a fix munkaidő (habár a vele járó havi fixet nem vetettem meg J). Folyton stresszben voltam, aggódtam, hogy a friss bölcsis mikor betegszik le, mikor kell táppénzes papírért rohanni a dokihoz, mikor nem tudok megint dolgozni, mit szól majd a főnök, stb, stb, stb. Ráadásul, az érdeklődési köreim is igencsak megváltoztak. Már nem kötött le annyira a munkahelyi gondolatvilág, jobban érdekeltek más dolgok. Így alakult, hogy ötvöztem a helyzetemben felmerülő két hiányosságot és magam hoztam létre azt, amire szükségem volt: saját munkahelyet hoztam létre saját szabályok szerint.

A második kérdés úgy szokott szólni, hogy honnan jött az ötlet.

Ez sem az egyik napról a másikra született. Amikor gyermekünk született, egyre jobban éreztük, hogy nagy hiány van Magyarországon a jó minőségű, mégis megfizethető baba-mama termékekből. Utáltam (még ma is) a sok kínai műanyagot, a színtelen gyerekbútorokat, az unalmas ruhákat, és még sorolhatnám hogy mi mindent. A küldetés tehát abban fogalmazódott meg, hogy megfizethető minőség. Azt is láttam, hogy más országokban sok ilyen van, ezt minden külföldi tartózkodásom alkalmával megállapítottam és sopánkodtam, hol vannak nálunk a színek, a formák, a minőség? És aztán bevillant, nekem kell ezt az űrt kicsit kitölteni. Nagyot álmodtam, de csak kicsit valósítottam meg, talán ez is az egyik kulcsa a dolognak – nem mentem ész nélkül az álmok után. Leszűkült a kör színes, formás, divatos és minőségi kismamaruhákra. Innen már minden ment a maga útján, az elhatározást némi számolgatás, latolgatás és néhány kérdés a hogyanra követte, de tudtam: kismamaruha boltot nyitok és felöltöztetem a kismamákat!

Miután kidolgoztam a terveimet (ami 2 év távlatából már irreális tervnek tűnik, de legalább volt ilyenem), jöttek a praktikus dolgok: létrehoztam a céget (Kft), megtaláltam a megfelelő üzlethelységet (Lövőház utca) és szerződést írtam alá a partnercégekkel (akik szállítják a ruhákat). Innen már könnyű volt: felmondtam a munkahelyemen és gőzerővel az előkészületeken dolgoztam. Kész terveim voltak, tudtam, hogy mit és hogyan szeretnék, de ezeket folyamatosan alakítgattam, újabb és újabb ötletek és helyzetek adódtak, amihez igazodni kellett, így folyamatosan formálódott, finomodott, letisztult és végül időre (!) elkészült a ’végtermék’, megnyílt a b.boom.

Alkotó nem lévén én ezt máris egyfajta alkotói folyamatnak éltem meg. Annyi hiányosságom azért volt, hogy nem egy ismert, tanult technikát alkalmaztam. Semmi tapasztalatom nem volt cégalapításban, könyvelésben, még üzleti tervet sem készítettem korábban, pénztárgépet meg végképp nem láttam korábban közelről. Azért volt persze olyan is, amiben volt gyakorlatom, hiszen előtte évekig irodában dolgoztam, ki tudtam dolgozni az adminisztratív folyamatokat és tudtam excelt használni, ami bőven kisegített mindenben. És talán az is nagy előny volt, hogy mindig is nemzetközi környezetben dolgoztam, beszélek három nyelven, sokat utaztam és sokat láttam. Ezek nem mindig készségekben kifejezhető előnyök, de mégis sokat segítenek.

Szakértői segítségem nemigen volt, legalább is olyan nem, aki támogatott volna, inkább le akartak beszélni, mondván Magyarországon vállalkozni nehéz és rizikós, a kereskedelem meg halott. Azért akadtak támogatóim is. Van egy kolleganőm, akire mint társra tekintek. Ő sokszor nem végzett konkrét munkát, de vele meg tudtam beszélni dolgokat, segített bizonyos döntésekben, mert aki egyedül vállalkozik, az bizony hamar rájön, hogy magányos vonatra szállt, és néha jó megosztani a vagont másokkal. Nem könnyű mindent egyedül csinálni viszont könnyű belefeledkezni a részletekbe és az bizony hamar összezavarja a fontossági sorrendeket. Amúgy nekem a legjobb élmény mindig a kollekciót közösen válogatni.

Az üzlet sikerét több mindenben tudnám mérni. Ebből egyet emelnék ki: a b.boom egy év alatt ismert márkanév lett. Ma már természetes, hogy a b.boom-ban vásárolnak a pocakosodók. Nyilván nagyon sok oka van annak, hogy ez kialakult: jók a ruhák, könnyű rátalálni a boltra, jó a honlapunk, van webáruházunk, vannak kifejezetten olcsó ruháink, nagy a választék, folyamatosan megújuló kollekció, kedves a kiszolgálás, és még sok-sok mindent el lehet mondani. De azt hiszem a jó marketing stratégiánk jutatta ide a boltot. Na nem mintha az magában elegendő lett volna, ahhoz kell mindaz amit fent felsoroltam, de ha nincs kommunikáció, akkor akármilyen szuper is lehet az áru, ha arra nem talál rá senki, akkor az semmit sem ér.

Mindig mindenki azt kérdezi, hogy hogyan csináljuk. Én nem érzem, hogy valami extrát csinálnánk, inkább talán az van, hogy csináljuk. Vannak kézenfekvő dolgok, amiket nem lehet megúszni, van egy erős arculatunk, egy jól megcsinált logónk, van szórólapunk, logós zacsink, világító reklámtáblánk, szép honlapunk, bannerünk, gyönyörű kreativ anyagaink, stb. Ezek egyenként nem a mi érdemünk, de együttesen adják a márkát, ezek tükrözik a b.boom-ot, ezek vagyunk mi.

És van valami, ami rajtunk kívül történik, erről Mákgubó is posztolt nemrég (link), ez a vevők egymás közti kommunikációja. Azt látjuk, hogy egyik vevő hozza a másikat. Egymás közt terjesztik a hírt, a forrást, a lehetőséget. És ha ez egyszer elindul, akkor az nagyon sokat tud hozni.

Azért hogy a sikersztori ne tűnjék tökéletesnek, azt azért elmondom, hogy a napokban 320 Ft körüli Euro nagy csapás számunkra is és komoly gondot okoz a mindennapokban. Alig várom, hogy vége legyen ennek a rémisztő állapotnak. Annak viszont örülök, hogy eltelt egy év, és sok-sok lelkes kismamának tudtunk sok-sok szép, jó minőségű ruhát adni.

És ha kíváncsi vagy arra, hogy mit szeretek a vállalkozói létetben, klikk ide.

Dóri a továbbiakban gyakorlati ötleteket fog adni a vállalkozás elindításához és üzemeltetéséhez. Olvassátok!